1989-ben a Forbes magazin szerint Escobar 2,7 milliárd amerikai dolláros magánvagyonával a világ hetedik leggazdagabb embere volt, és a nemzetközi kokainpiac 80%-át ellenőrizte.

Escobar szociálisan elkötelezett gyilkos volt: pénzéből kórházakat finanszírozott, szociális lakásokat és iskolákat építtetett, ezért szülővárosában, Medellinben a szegényebb emberek istenként tisztelték a nevét. Az Atletico Nacional futballstadionját Medellin Envigado nevű kerületében az ő pénzéből építették. A városban még ma is némileg árnyalt a megítélése sőt, talán ki lehet jelenteni, hogy inkább pozitív, Envigadóban különösen. De Kolumbia más városaiban nincs így, Bogotában például nem felejtették el a napi szintű robbantásokat, a lövöldözést, az állandó bizonytalanságot, és hogy országuk a mái napig, több mint 25 évvel a halála után is „narkó-köztársaságként” van jellemezve.

De térjünk vissza a kupasorozathoz. Az Escobar által patronált Atletico Nacional, a negyeddöntőben a szintén kolumbiai Millonarios-szal találkozott, mely csapat tulajdonosa „el patrón” („a főnök”) „üzlettársa” Rodrigo Gacha, becenevén „a mexikói” (imádta a mexikói kalapokat) volt. A hazai 1-0 után idegenben 1-1-es döntetlennel, két szoros összecsapás után jutottak tovább a medelliniek. Az elődöntőben az uruguay-i Danubio következett. Idegenbeli 0-0 után a kolumbiai visszavágót az argentin Carlos Esposito vezette, segítői Abel Gnecco és Juan Bava voltak. Az őket a reptérről a szállodába fuvarozó sofőr (korábban szintén játékvezető) Octavio Sierra nyomatékosan felhívta a figyelmüket arra, hogy ne menjenek este a városba italozni, jobb lesz ha nem hagyják el a szállodát. A játékvezetők megfogadták a tanácsot. Megvacsoráztak, majd a szobájukba mentek, és lefeküdtek aludni.

Éjjel egy óra körül három fiatal és egy idősebb, fekete ruhás, felfegyverkezett férfi tört a szobájukba. Kiabáltak és az útjukba kerülő dolgokat összetörték. „Idefigyeljetek mindnyájan! 50 ezer dollárt kaptok fejenként, és ezért győznie kell a Nacionalnak! Megértettétek? Parancsot teljesítünk! A fejeteknek ára van, megértettétek? Ő azt akarja, hogy a Nacional győzzön!”- ordította a férfi.

Gnecco megpróbálta nyugalomra inteni a támadókat, és kérte, hogy ne fogják rájuk a fegyvereket. Ekkor már tisztában voltak azzal, hogy a Medellin-kartel látogatta meg őket. „Nézze uram, mi kijelölt játékvezetők vagyunk, nem az anyagi haszonért csináljuk, nem akarunk senkinek ártani, rendben le fogjuk vezetni a mérkőzést, csak nyugodjanak meg és ne fogják ránk a fegyvereket. Minden rendben lesz – felelte Gnecco. A támadók visszavonultak, de még mielőtt ezt megtették volna, a képükbe kiabálták, hogy vagy a Nacional győz, vagy mind meghalnak. A körülmények ellenére a játékvezetők nem fogadták el a fejenként felkínált 50 ezer dollárt.

Azon az éjszakán már nem volt alvás. Esposito és Bava azonnal távozni akartak, vagy a rendőrségre, vagy a nagykövetségre, de Gnecco megnyugtatta őket: „Fiúk, mindent amit most ezek után csinálunk, azt ezek az emberek tudni fogják. Nyugodjunk meg, vezessük le a mérkőzést, ne beszéljünk senkivel addig, amíg haza nem értünk. Most Isten kezében vagyunk, és engedjük azt, amit ő akar. Tisztességesek voltunk, és Ő meg fog minket védeni.”

Így is tettek. Másnap, a meccs napjának reggelén az autó, mely a szállodánál felvette őket, valamilyen okból nem vitte el őket a stadionig, hanem az utolsó egy kilométert gyalog kellett megtenniük. A séta során láttak egy falra akasztott hatalmas virágkoszorút, melyben egy feszület és három szál gyertya volt.

A játékvezetők szerencséjére – akik amúgy hibátlanul vezették a mérkőzést – a hazaiak 3-0-s félidő után, simán nyertek 6-0-ra. A medellini Nacional a döntőe jutott, ellenfele a brazil Internacionalt 3-2-es összesítéssel legyőző paraguayi Olimpia Asuncion volt. Az oda-visszavágós döntő első felvonásán Paraguayban, az Olimpia 2-0-ra verte a kolumbiaiakat. A visszavágót Juan Carlos Loustau vezette, segítője Jorge Romero és Francisco Lamolina, mindannyian ismét argentinok.

"A főnök" dekázik

A medellini kartel valamiért nagyon akarta az Atletico Nacional sikerét annak ellenére, hogy a tulajdonos „üzletember” Pablo Escobar Gaviria nem volt a csapat rajongója. Escobar kedvence ugyanis az Atletico Nacional városi vetélytársa, a Deportivo Independiente Medellin volt! Hogy miért mégis a riválist pénzelte? Talán, mert az ország legnépszerűbb csapata volt és a megvásárolt népszerűségnek ilyen ára is van. A kolumbiai csapat győzelme hazafias kérdés is volt, mert még soha nem nyert kolumbiai csapat Copa Libertadores-t, így valóban egy nemzet szorított akkor a zöld-fehéreknek.

A játékvezetők a mérkőzés előtti este a Hotel Tequendama szállodában vacsoráztak, amikor egy aktatáskás, fekete öltönyös figura lépett oda hozzájuk, és halkan így szólt: „Kolumbia nem veszíthet több döntőt” és ezzel egy időben a táskát az asztalra tette. Romero és Lamolina azonnal neki akart menni, mire amaz megmutatta nekik az övébe rejtett fegyvert. Ennek ellenére hamar kialakult egy zűrzavar, Loustau játékvezető még meg is fogta az illetőt, miközben a táskával együtt kitessékelték a szállodából. Arra azért maradt ideje, hogy egy fenyegetést eleresszen: „Vagy nyer a Nacional, vagy koporsóban mentek haza!”

Ismét a halál árnyékában kellett a mérkőzést levezetni, de a játékvezetőknek más választása nem volt. Ha a rendőrséghez, vagy más kormányzati szervhez fordulnak, az még nagyobb bajba sodorná őket. Tehát 0-2-es Nacional hátránnyal vette kezdetét Loustau játékvezető és két társa életének legnehezebb mérkőzése. A játékvezetők teljesítménye kifogástalan volt, és az Atletico Nacional a rendes játékidőben ledolgozta hátrányát. Következtek a büntetőrúgások. Az idegeket ennél jobban nem lehetett feszíteni. Nem csak a mérkőzés eredménye, a trófea, hanem a játékvezetők élete (és még ki tudja hány emberé) a büntetőpárbajon múlt, ez esetben valóban nem túlzás az „orosz rulett” kifejezést használni.

Mintha a helyzet nem lett volna így sem elég izgalmas, 5-5 elvégzett büntető után még mindig döntetlen, 4-4 volt az állás. Következett a „hirtelen halál”, aki ront, miközben a másik nem hibázik, az veszt. És ettől kezdve a játékosok képtelenek voltak betalálni! 3 kihagyott büntető a paraguayiaknál, mellyel a kolumbiaiak három alkalommal is képtelenek voltak élni, ők is mindhárom alkalommal hibáztak. Ez a teniszben három meccslabdát jelent, csak ez annál még keményebb sport. És jött a negyedik, a paraguayi Sanabria már a negyedik játékos volt a szétlövésben, aki ront! Négy játékos egymás után… Ezen még el is lehetne gondolkodni, de mivel Dél- Amerikáról beszélünk, felejtsük el azt, hogy szándékosan nem akartak nyerni! Egy Dél-amerikai játékos az életét is odaadja a sikerért, ilyenről egész biztosan szó sem lehetett. Leonel Alvarez a hazai oldalról azonban betalál, így a 18-ik elvégzett büntető eldönti a kupa sorsát!   

A játékvezetők és mindenki más megkönnyebbülhet, a trófea Kolumbiába került. Gondolhatták legalábbis, de Loustau játékvezető kalandja a Medellin-kartellel még nem ért véget… Röviddel ezután úton volt taxival a szállodába, mikor két autó keresztezte az útját és elrabolták. Az argentin játékvezető Pablo Escobar bérgyilkosainak kezébe került.

"Nem teljesítetted a megállapodást, felajánlottunk egy aktatáskát a pénzzel, és te visszautasítottad, nem értetted az üzenetet" – tudatták út közben Loustauval a bérgyilkosok. Aztán 8 km-re a városközponttól kirakták és otthagyták. Azonnal futni kezdett, félve hogy valaki megtámadja. A helyi lakosok segítségével szerzett egy taxit és visszament a hotelbe. Lamolina és Romero forró fürdőt készített, egy orvos pedig nyugtatót írt fel neki. A visszaútig nem mesélte el barátainak, hogy mi történt vele.

"Két autó keresztezte egymást, majd négy géppisztolyos férfi rabolt el, akik meg akartak ölni, mert mint mondták, nem értettük meg az üzenetet, amikor elutasítottuk a táskát, amit az a fickó hozott a szállodába..." Juan Carlos Loustau még hosszú ideig csak fokozott idegállapotban volt képes mesélni a történtekről. Nyilvánvaló volt, hogy a bérgyilkosok részéről jövő fenyegetések nem voltak légből kapottak, mivel már számos alkalommal bizonyították, hogy gond nélkül képesek terrorcselekményeket elkövetni és tudják hogyan kell nyom nélkül eltüntetni embereket.

Zárásként egy paraguayi játékos visszaemlékezése: "Amikor a mérkőzés véget ért, a büntetőrúgás előtt a játékvezető odaszólt nekünk: "Megmentettem a családomat... Most rajtatok múlik". Ever Hugo Almeida, az Olimpia akkori játékosa, későbbi edzője. Az első büntetőt lőtte a tizennyolcból – kihagyta.

 

Eddig a történet, a végére néhány érdekesség:

- A hazaiak összeállítása René Higuita nevével kezdődött és Anders Escobar nevével folytatódott. Higuita a 90-es évek kolumbiai válogatottjának emblematikus kapusa, aki annak ellenére, hogy kiváló kapus volt, a cseleiről és a góljairól is ismert volt. Bár épp a cseleinek „köszönhetően” volt kénytelen csapata elbúcsúzni a 90-es VB nyolcad döntőjében Kamerun ellen. A hosszabbításban saját cseleibe bonyolódott, amit az afrikai Milla könnyen kihasznált. Anders Escobar pedig arról „híres”, hogy ő volt az, akit a 94-es VB-n vétett öngólja miatt öltek meg, még abban az évben. Ez persze nem igaz, de jól mutat a sportbulvárban, hogy „Kolumbia, ahol egy öngólért halállal büntetik a játékost”, ami tipikus túlzás. Sokkal többet nyomott a latba az, hogy névrokonával, az akkor már egy éve likvidált Pablo Escobarral igen bensőséges viszonyt ápolt, és rossz üzletbe keveredett. Egy szórakozóhely előtt került szóváltásba későbbi gyilkosaival, akik mielőtt visszatértek volna golyót ereszteni belé, „amúgy kösz az öngólodat, haver” megjegyzést eresztettek el a részére. De nem ez volt a kiváltó ok.

- Az Atletico Nacional 2016-ban ismét elnyerte a Libertadores kupát! Sőt, ugyanabban az évben a Copa Sudamericana-t is elnyerhette volna. Ekkor még két különböző időszakban játszották a kontinens két kupasorozatát, tehát egy csapat mindkettőn el tudott indulni. A döntőben a Chapecoense lett volna az ellenfél. Sajnos, a vendégek repülőgépe a döntő első felvonására tartván lezuhant, az utazó játékosok közül csak hárman élték túl. Az Atletico Nacional azonnal közölte, hogy a trófeát játék nélkül a Chapecoense nyerte. Fair Play díjban részesültek ezért a sportszerű cselekedetükért.

- Az Olimpia Asuncion csapatának nem jó előjel az, ha a döntőben 2-0-s előnyt szereznek. Hiába tűnik megnyugtatónak egy ilyen előny. A 89-es döntő ismétlődött meg 2013-ban a brazil Atletico Mineiro ellen. A büntetőpárbajt megint nem bírták a paraguayiak idegei és csak ezüstérmesek lettek. Egyébként háromszor nyerték el a legrangosabb trófeát, és négyszer buktak döntőt! A 89-es kolumbiai kudarc után azonban már az első évben vigasztalódhattak, ugyanis 90-ben legyőzték az ecuadori Barcelonát, mégpedig úgy, hogy elsőre otthon megint 2-0-ra nyertek. Ekkor ez azonban elégnek bizonyult a visszavágóra. Egy évvel később a paraguayi sikercsapat ismét döntőbe jutott, de ezúttal hazai pályán csak egy 0-0-ra futotta a chilei Colo-Colo ellen, bár a „szokásos” 2-0 sem lett volna elég, mivel a visszavágón 3-0-s vereséget szenvedtek.

- Az 1989-es Copa Libertadores résztvevő csapatait rém egyszerű módon lettek kiválasztva. Ahogy akkoriban ez minden évben így volt. A kontinens mind a 10 állama 2-2 csapatot delegált. És annyi. Tehát Brazília és mondjuk Venezuela is két csapattal vett részt, függetlenül a bajnokság erősségétől. A létszám mostanra jelentősen felduzzadt, Brazília már 7+1 (Copa Sudamericana győztes), Venezuela 4 csapattal indul, de a több fordulós selejtezőben a csoportkört ennél kevesebb éri majd meg.

A fogadtatás Medellinben

A két mérkőzés összefoglalója

Szólj hozzá te is!

Név:
E-mail cím:
	Amennyiben megadod az email-címedet, az elérhető lesz az oldalon a hozzászólásodnál.
Hozzászólás:
Azért, hogy ellenőrízhessük a hozzászólások valódiságát, kérjük írd be az alábbi képen látható szót. Ha nem tudod elolvasni, a frissítés ikonra kattintva kérhetsz másik képet. Írd be a fenti szót:

Súgó Még nincs hozzászólás.