Kedves gyerekek! A mai bejegyzésem esti mesém címe: Mese a fel nem pattanó labdáról.

Volt egyszer egy bölcs király és annak egy csodaszép palotája stadionja. Nagyvásár… helyett focimeccs volt aznap a birodalom fővárosában Felcsúton. Jöttek is a népek szerte az országból, még az Óperenciás tengeren Tiszán túlról is, hogy láthassák miképp lészen bajnok az Debrecen város csapata, vagy sikerül-é a bennmaradás a Mennyei Bajnokság legtöbb koros és külföldi labdarúgót foglalkoztató akadémiájának. Az eső azonban nem volt tekintettel erre a nagy napra és az időjárást még a méltóságos Csányi sem rendszabályozhatta meg. A csodastadion vízelvezető rendszerét működtető csapot a gonosz manók tönkretették, így a víz csak szakadt és dőlt a gyönyörű gyepre, anélkül, hogy az új rendszer szellemében onnan villámgyorsan eltávozott volna… Az összeesküvők rosszat sejtettek és kombinálni kezdtek. Ha győzedelmeskedik a Debrecen és a messze földi matyók is begyűjtik a három pontot a király másik csapata ellen, úgy a ravasz és hoppon marad győriek, akár még meg is segíthetnék a matyókat az utolsó körben, míg a 30-as akadémisták a hírös városban kényszerülnek harcolni a győzelemért. Mennyivel könnyebb lenne, ha most nem kéne játszani, döntsék el a matyók és a luzitánok melyikük a jobb és majd utána kombinálunk.

És az a fránya labda is így gondolta. Vitte ám a méltóságos főbíró a pályára, de az nem pattant fel az istennek sem. A király mosolygott, a hajdúsági legények dolguk végezetlenül távoztak, de végül mindenki jól járt. A Felcsút bennmaradt, a Debrecen bajnok és, hogy a matyók is kárpótolva legyenek, arról egy rendelettel gondoskodtak. Ahol 16 dudás jól elvan, ott megfér 18-is, csak azok jól legyenek összeválogatva. És boldogan élnek, míg meg nem halnak.

A felpattanó labdáról a 93-as elmaradt Fradi meccs jutott az eszembe. Hideg február, tavaszi második forduló. A héten havazás, Pásztor Jóska nyilatkozata szerint ha játszunk, akkor az egész tavaszi idényre hazavágjuk a pályát. Nem szép, de mi mást lehetne tenni?

Mi szokás szerint már napokkal a meccs előtt lázban égtünk. Kombináltunk, mi lesz, hol lesz, persze jöttek a szokásos jóslatok. Akkor a manapság megszokott „két (három) busznyi újpesti jön”legendája, pontosan két busznyi diósgyőrit jelentett. Ifjabbak kedvéért nyomatékosítom: ez azt jelentette, hogy miskolciak jönnek szurkolni a Csabának. Fura igaz? Pedig akkor a két tábor viszonyába ez a rendesen eltúlzott hiedelem ugyanúgy belefért, mint most beleférnek az ehhez hasonló fantazmagóriák az újpestiek tömeges megjelenéséről.

Az Andrássy úton laktam, nálam alap volt, hogy halljam a főutcán zarándokló fradista csoportokat. Ilyenkor az erkélyről néztük végig őket, nemcsak mi – úgymond aktív szurkerek – hanem a szimpla lakók is, nemegyszer leköpünk és elrejtőzünk típusú gerilla-harcmodorral vegyítve. „Ne menj ki Tomda, hideg van”- mondta az akkor másfél éves Gy. Péter „Píter” nem tudva, hogy milyen fontos dolgok zajlanak az erkélyen ilyenkor.

Az 1. számú Általános Iskola udvarán gyülekeztünk. Lajos, Csutak, Telek mami, Maróék, Beliczayék és még aki ott volt. Aztán halljuk a morajt. Jönnek a fradisták, rendőrök sehol. Megyünk a keresztutcába, elő a zászlókkal és a sálakkal, majd elkezdünk szurkolni. „Itt vagyunk gyökerek!!” Aztán a folytatás vérciki… Amint meglátnak, befordulnak az utcába és elindulnak felénk. Körbenézek, a többség már felvette a nyúlcipőt. Tűnés! Beszaladunk a lakótelepre, egy-egy lépcsőházban rejtőzünk el, ki-ki éppen hova tudott bejutni, ott felment egy emeletre és meglapult. De ez is épp elegendő adrenalin bomba volt. Hiába, gyáva szarok voltunk, de még csak gyerekek.

És itt jutunk el a labdás történethez. Talán ma már nem titok, hogy Jóskáék gondoskodtak arról, hogy a pályának ne legyen baja, azaz ne legyen meccs. A játékvezető volt olyan rafinált hazug, hogy úgy gondolta, a meccs elmaradását – amit ugye formailag ő döntött el – okosan alá is támasztja. Kiment a pályára egy labdával, jó mélyre hajolt és leejtette úgy, hogy az lehetőleg ne nagyon pattanjon fel. Azonban a fizika legyőzte a hazug szándékot és a cikk eleji mesével ellentétben itt a labda visszapattant. Nem nagyon, de annyira éppen, amennyire egy 35-40 centiről leejtett labdának vissza kell pattannia. Minden egyes pattanásnál háborgott a közönség, Jóskáék és a csapat (mely tudta, hogy aznap nem lesz meccs) a fejét fogta. Nagy baj végül is nem lett belőle.

A meccs krónikájához tartozik még egy érdekes esemény. A KGG huligánjai kiváltak a Fradi táborból és az ülőhely, akkori vendégszektorral szembeni oldalán vertek tanyát. Huligánok, sálak, zászlók nélkül, még zöld szín sem volt rajtuk. Valami oka lehetett a kiválásnak, felhangzott a „zöld majmok, meghaltok” (ha nem ezt kiabálták, akkor bocs, de mi ezt hallottuk), valamint valaki rendesen borult a padok között. Itt vannak a diósgyőriek! Egyszerre csattant fel a tábor: „Diósgyőr-Diósgyőr”! Zámbóék elindultak üdvözölni őket. Nagy lehetett a meglepetés mindkét oldalon, mikor odaértek, ha jól emlékszem ő is borult valamennyit.

Mindent összevetve jól jöttünk ki az elhalasztott meccsel. Jó formában lévő csapatunk 18 000 néző előtt fogadta és győzte le a Ferencvárost. „Einstand – mondta a nagy Pásztor és elvette a Fradi üveggolyóit” – hirdette másnap a Nemzeti Sport címlapja. Én néhányad magammal a kezdésre értem a stadionba és ez azt jelentette, hogy a tömeg miatt nem volt esélyünk felmenni a nagy lelátóra. A pálya körül a kerítés előtt mindenhol heringként tapadtak az emberek, alig lehetett látni. Szerencsére a szünetben lazult a tömeg és a második félidő már a B- Középben talált.

Az öreg Knézy kissé részrehajlóan kommentált, szerinte a Fradi góljánál Baji Tomit az ötösön kívül jogosan akadályozták. De még ez is belefért.