2013.11.11. 20:20, verestomi
Ezer és egy...
Ez a mérkőzés kettőnknek mindenképpen emlékezetes marad. És ki ez a kettő? Én és a DVTK (illetve akkor még Diósgyőri FC azaz DFC). Mindkettőnk számára különleges hellyel bír a találkozó. A Diósgyőrnek ez volt az 1000. NB I-es bajnoki találkozója, nekem pedig az első idegenbeli NB I-es mérkőzésem. Én az egyest számot ünnepeltem, a miskolciak is, csak ők utána írtak még három nullát.
Szóval a DFC ünnepre készült és erre minden adott volt. Az NB I újoncai voltunk, felemás szerepléssel, idegenben még csak egy pontot szereztünk. Egy hellyel- közzel megtelt busszal indultunk Csabáról, akire még emlékszem az Apáca, Beliczai Norbi, a debreceni képeken is szereplő szépemlékű Szabó Zsolti, alias Zsitnyikov, talán Pópi, valamint idősebbek még jópáran és Járai Zsoltika....
Járai Zsolti is a furák közé tartozott a táboron belül. (Nem Furák úrra gondoltam!
) Az elején azonban még senkinek nem tűnt fel, hogy van egy kis error a szoftverben. Barátságos, de csöndes, nagydarab, amolyan melák figura. Jószándékú volt és sajnálom, hogy később kiderült az, hogy lehet vele (inkább rajta) szórakozni. De az is lehet, hogy ez a fajta betegsége később jött ki. Minden meccsen ott volt focin és kézin egyaránt. Kézin akkor is, amikor csak 10-15 ember lézenget az állóhelyen. (Mondjuk úgy, mint mostanság, de ez már más történet...) Valakik rájöttek, hogy Járai Zsolti hálás közönség, mert mindenen nevet! Megkérdezted tőle, hogy "Zsoltika, mennyi az idő?" és ő elkezdett hahotázni, hasonlóan ahhoz a spanyolhoz, akit a trollfocin rendszeresen fake-feliratoznak. A kézimeccs egy időben abból állt, hogy mindenki Zsoltikán és Zsoltikával röhögött. Szurkolás nuku, a játékosok hallják egymás hangját, majd hirtelen éles kacagás az állóhely felől. Ez olyan szintre jutott, hogy Zsoltit ki akarták tiltani a csarnokból, mert a játékosok bepanaszolták, hogy zavarja (!!) őket a játékban! Ez nem semmi, szegény Zsolti ha manapság focimeccsre járna, az MLSZ rendszeresen róná ki a milliós büntetéseket és miatta nem járnának meccsre a családok...
A Diósgyőri atmoszféra és a fogadtatásunk is különös volt. Érződött, hogy ott az emberek életének része a foci. Csabán is mindig az volt, de tény ami tény, közel sem ilyen szinten. Az érzéseket fokozta az is, hogy borús, komor időjárás volt, tehát még ez is rátett egy lapáttal a nyomasztó acélvárosi fílingre. A buszból kitettük a lila-fehér zászlókat és mindenhol mutogatás, anyázás volt a reakció. Nem is nagyon jártak akkor Diósgyőrbe más táborok. Előtte két héttel a nyíregyiek buszának ablakait betörték, állítólag az újpestiek is inkognitóban jöttek, a fradisták meg bajnokot avatni voltak és emiatt voltak sokan. (Kucu után még azt is tudjuk, hogy természetesen mindenkit szarrá aláztak, de ezt most hagyjuk..)
Vendégszektor az volt, de csak az nem jöhetet be, aki nem akart. Kicsi voltam, hülye voltam, de nem volt bennem semmi félelemérzet, noha a hangulat remek és félelmetes volt. Második félidőben néhányan elhagytuk a vendészketort és a mögé a kapu mögé álltunk, ahova támadtunk. Apácával oda is kiraktuk a neoluxszal készült "Hajrá Csaba, Lets go lilák" drapit, tehát nem bújkáltunk, bár ott talán már csak hárman-négyen voltunk. ("A legbátrabbak!"
)A gólunknál tomboltunk, majd jött az egyenlítés. A helyiek mutogattak, emlékszem egy nagydarab 20 év körüli trógerre aki kék mackónadrágján keresztül markolta a faszát, jelezve, hogy "megszoptuk".
Meccs alatt folymatosan ment a "Békéscsabán mindenki cigány" rigmus, ami a lelátó összetételét tekintve merész volt tőlük.
A meccs végén mindenki kiment a stadionból, kb úgy mint amikor a fradisták rárohantak a helyeiekre, és pusztítást végeztek köztük. (Lásd Kucu írásai...)
Nos, mi is kimentünk majd jöttek a diósgyőri arcok... és kezet nyújtottak! Bizony... Ma már furcsa, de akkor az antifradizmus összekötötte a vidéki táborokat! Békéscsaba - Diósgyőr - Haladás. Három akkoriban számottevő tábor, ahol a Fradira ellenségként tekintettek! Nem fordulhatott elő olyan, mint Debrecenben, ahol a vezérdrukker nyíltan fradista volt és a Fradi góljánál ugrott fel (lásd a debreceni ultra ősatya, Sándor Mihály korábbi írásait a Nemzeti Sportból). A csabaiak nem jártak rendszeresen Fradi meccsekre, ha az közel játszott hozzájuk. (Pl. Szeged.) Relatíve friss emlék volt még a vonatdobálás (1990), amire az egész ország felfigyelt. Ja és a legfontosabb! 1991-ben a Diósgyőr osztályozót játszott Szegeden, melyen egy csapat viharsarki is megjelent, köztük a Szeged meccsel kapcsolatban is említett M.T.! Ezt a diósgyőriek nem felejtették el és barátságosan fogadtak, megkímélve minket egy hideg hazautazástól, ugyanis a fiatalabbak már gyűjtötték a köveket a villamosmegállóban. Az egyik vendéglátónk rájuk szólt, hogy "kis szarosok, ne merjétek megdobni a buszt" és a gyerkek szemlesütve eresztették le markukból, a már összegyűjtött kavicsokat. A Diósgyőriekkel a jó viszony később is megmaradt, aztán a generációváltással, valamint a kialakuló Diósgyőr-Debrecen barátkozással ez véglegesen feledésbe merült, bár itt-ott találkoztam olyannal, aki még komolyan emlékezett ránk, de ez majd egy későbbi sztoriban lesz elmesélve.
Visszatérve egy kedves befejezés Járai Zsoltiról. Járai Zsolti is várta velünk a buszt, nyakában egy lila-fehér sállal. Az utcán már mind diszkréten eldugtuk a cuccainkat (én is a lila-fehér zászlómat), de Zsolti nem és így természetesen könnyen kiszúrhatóak voltunk. Probléma - mint írtam - nem volt, de Zsoltit megkérdezte egy bajszos amerikai zászlós (ugye piros-fehér csíkos az is, akkoriban ez trendinek számított) faszi: - Milyen sál az a nyakadban? Zsolt válasza: - Lila.
- És kinek szurkolsz?
Zsolti: - a diósgyőrnek.
Sajnos Zsoltika teljesen eltűnt, évekkel ezelőtt, nagyon rossz állapotban látták utoljára, valószínűleg begubózva él valahol... 