Idézet a "25 év lilában" című bejegyzésemből:  (teljes cikk itt megtekinthető: //verestomi.gportal.hu/gindex.php?pg=1072744&nid=6292755 )

"Általános iskola 3. osztályos voltam, amikor 1986 tavaszán édesapám – hosszú noszogatás után – végre valahára kivitt életem első Előre meccsére a Kórház utcába. Csabai gyerek lévén soha nem merült fel bennem az, hogy az Előre helyett más, akár nagyobb nevű csapatnak szurkolnék, annak ellenére, hogy a suliban a gyerekek körében divat volt akkoriban egy-egy jól menő csapatnak is szurkolni a Csaba mellett. Jól menő csapatnak nem a Barcelona, vagy a Real Madrid számított, mint manapság, hanem a Rába ETO vagy a Videoton.

Azon a bizonyos első meccsen az MTK ellen játszottunk és emlékszem, hogy én is - mint biztosan sok más, első meccses kisgyerek - vártam, hogy a stadion hangosbeszélőjén megszólaljon egy „helyi Knézy”, mert a tévéből kiindulva azt hittem, hogy minden meccsen van egy kommentátor, aki ugyanúgy közvetíti a meccset, mintha a tévében néznénk. Mert hát honnan is tudtam volna, hogy kinél van a labda, amikor 120 centimmel alig láttam ki a korlát mögül. A meccset 1-0-ra nyertük és az örömöm leírhatatlan volt. Ez a kellemes érzés kicsit megkeseredett akkor, amikor egyszer a 80-as évek bundabotrányáról olvasgatva, ezt az én szeretett emlékemet is a bundameccsek között találtam."

Klassz dolog így utólag visszanézni az elsőt. Az idézet utolsó mondata pedig... hááát...így visszanézve.... hmmm... kicsit olyan érzésem van, mintha az MTK már nem tudna mit kezdeni azzal, hogy az istennek sem tudjuk eltaláni a kaput. Csetlenek, botlanak, épkézláb felszabadításra sem futja, mi meg folyton fölé-mellé lőjjük a labdákat. Aztán a végén csak összejött. A csapat is és én is megérdemeltem. :)

Knézy Jenő bá, pedig épp ma 10 éve távozott az élők sorából. Ezzel a videóval róla is megemlékezem.